És bár az Oscar már már a múlté, azért még emlékezzünk meg róla néhány szó erejéig.

Kezdeném azzal a számomra érthetetlen és kissé felháborító ténnyel, hogy egyik magyar tévé csatorna sem közvetítette élőben az idei díjátadót. Aki szerencsés és van Pro7-je, annak sikerülhetett ugyan a minden éves rituálé, de aki kevésbé Fortuna kegyeltje, az rohanhatott az este folyamán valamelyik ismerőséhez, hogy ÉLŐBEN követhesse az eseményeket. Mielőtt még azt hinnénk, hogy azok száma, akik erre vállalkoznak, sőt mondhatni szív ügyük az Oscar, hogy ők olyan csekély számban vannak, hogy nem is érdemes a műsorra tűzni, az nagy tévedésben él. Mivel én azon szerencsétlen flótások köréhez tartozom, akik nem fogják a német csatornát, így még mielőtt szaladtam volna a barátnőmhöz, végigszörföltem a neten, hátha ott is lehet majd nézni. És igen, lehetett is...a vörös szőnyeges, giccses ruhaparádét, ami mellesleg engem a legkevésbé érdekel az egészből. De mindennek köszönhetően, rengeteg, és hangsúlyozom, RENGETEG olyan bloggerrel futottam össze, akik hasonló felindulságból kívánták lebombázni az rtl klub székházát. Szóval nem vagyok egyedül, aki képes hajnalok hajnalán felkelni, vagy akár le se feküdni, hogy végignézze a filmes díjátadók koronázatlan királyának közvetítését.
Az megint egy másik kérdés, hogy idén ez az egész felhajtás kevésbé érte meg a kűzdelmet, mint mondjuk a tavalyi. De lagalább örülhettem a Bombák földjén sikerének és Sandra Bullocknak is. Legalább valami összejött!

És most hagyjuk el a múltat, tekintsünk bele egy kicsit a jövőbe, akarom mondani a jelenbe!

Az elmúlt hónapban több filmhez is szerencsém volt, bár több esetben inkább balszerencsének mondhatnám. Kezdeném is a sort a Légió című, igen ígéretes, bár mostanában eléggé felkapott témájú "remekművel". Most komolyan?! Leszállnak az angyalok a mennyekből, természetesen a Jóisten parancsára, és agyament zombikkal támadnak az emberekre, mondván, hogy el kell pusztítani egy, még meg sem született gyermeket? És akkor az egészet egy isten háta mögötti (bár ezek szerint igencsak az orra előtt lévő) lepukkant kis sivatagi étteremben? Hát köszönöm szépen! Ami vígasztal, az Paul Bettany profizmusa és gyönyörű felsőteste, de azt hiszem itt meg is áll a tudomány. Erre csak nem lehet alapozni egy filmet! (bár ki tudja?) Persze lehet élvezni a közepesen izgalmas lövöldözéseket, a  nevetségesen gagyi zombikat, a kellően közhelyes párbeszédeket és Dannis Quaid bamba ábrázatát, de ahhoz elég sokat kéne szívni, vagy legalábbis kellően részegnek illik lenni. Lehet, hogy ez kissé durvának tűnik, de komolyan mondom, én végig szenvedetm a filmen, pedig a Supernatural (Odaát) című sorozatot imádom, aminek az alaptörténete jelenleg, gyakorlatilag ugyan ez. Egyszóval, nem a bibliai hivatkozással, a történet klisébe ágyazódó gyengeségével, a színészek alakításával van bajom, hanem az összhatással. Igen! Ha van egy semmilyen, jótétlélek, naív, mártír főszereplőm, (aki annyira még nem is rossz színész) akkor vagy játszak rá annak naggyá válására -ezesetben a prófétai létére, vagy állítsam középpontba a mindent megváltó gyermeket, netalántán emeljem piedeszálra a lázadó Michael arkangyalt (mellesleg, ez még csak nem is hű a szentíráshoz), de hogy mind a háromra kísérletet tegyek egy röpke két óra leforgása alatt, ahhoz vagy eszméletlen tehetségesnek, vagy nagyon ostobának kell lennem! Hát döntsük el, hogy ez esetben, az  eddig egyébként inkább vizuális effektekkel dolgozó Scott Stewart melyik kategóriába sorolható.
10/3

Hogy ne csak szitkozódjak, mindenképpen meg kell említenem ez elmúlt hónapok egyetlen "értelmes" és nézhető filmjét, a Shutter Island-et (Viharsziget). Martin Scorsese-t amúgyis nagyon kedvelem, a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Tégla is egyike kedvenc filmjeimnek. Engem egyáltalán nem zavar, hogy Leonardo Di Caprióval dolgozik már megint együtt, hiszen Robert De Niroval is hasonlóképpen összenőtt egy időre, de mégis olyan produkcókat tett le az asztalra, amiért teljes mértékben hidegen tud hagyni, hogy már megint ugyan az a színész a főszereplője. Ha jó, ha tehetséges, ha neki való a szerep, akkor miért ne? És azt se felejtsük el, hogy nem ő az egyetlen, aki kipécéz magának egy színészt, hiszen ott van Tim Burton és Johnny Depp, vagy Ridley Scott és Russel Crow, csakhogy az ismertebbeket említsem.

Leonardo Di Caprio egyértelműen kitűnő választás volt az elmegyógyintézetben nyomozó Teddy szerepére, oly annyira, hogy meg merem kockáztatni, hogy a Gilbert Grape után ez a második legjobb alakítása. Ki emlékszik már a Titanic kalandvágyó kisfiújára, a nyálas tinisztárra? Mára már kiérdemelte a férfi szerepet, oly annyira, hogy itt egy percre sem hagy minket cserben, minden apró gesztusa a helyén van, szinte tökéletes alakítást nyújt. És ha neki ehhez szüksége van egy olyan mesterre, mint Scorsese, akkor miért is ne dolgozna vele?!
A Dennis Lehane könyvéből készült film igencsak idegborzólóra és kellően noirosra sikerült. A történetet leírni ugyan le lehet, de akkor nem a valódi történetet mondanám el, de ha viszont azt szeretném, akkor akaratlanul is lelövöm a film "poénját". Nagyvonalakban mégis kísérletet teszek rá: két rendőrbíró, Teddy (Di Caprio) és Chuck (Mark Ruffalo) a kísérteties elmegyógyintézetbe utazik, hogy megfejtse egy eltűnt nő rejtélyét. Nehezíti a feladatukat az intézmény igazgatója (Ben Kingsley) és az, hogy az épületegyüttes egy istenverte szigeten fekszik. Ráadásul Teddyt nem csak a tengeri betegség, de a migrén és a lágerekbe visszanyúló múltja is gyötri. Innentől kezdve elindul egy agyamet nyomozás az elmén belül és kívül, de hogy végül melyik győzedelmeskedik...az igazán jó kérdés!
Lehane könyveinek filmvászonra való adaptálása mostanában elég népszerű lett, de természetesen nem bánjuk, hiszen olyan remek mozikkal ajándékozott meg bennünket, mint a Titokzatos folyó (rendezte: Clint Eastwood) és a Hideg nyomon (rendezte: Ben Affleck). Mind a két történet, és ez a mostani is, egy igencsak lehangoló "közösséget" ábrázol, ahonnan gyakorlatilag nincs menekvés. A róka fogta csuka klasszikus esetével találhatjuk magunkat szembe, és talán éppen ezért lehet mindegyik történet a maga síkján annyira hiteles. Mert nincs igazi Happy End, és a való világban talán tényleg nem is lehet.
A film erősségei mellett szóljon a kítűnő zenei aláfestés, ami bár borzalmasan idegtépő, de ezzel aztán úgy beleférkőzik az agyunkba, hogy mi magunk is őrültekké válunk néhány órára. A hitchcocki, zörejszerű kísérőmotívum legalább annyira fontos eleme a filmnek, mint a szereplői. Leoról nem fogok már többet áradozni, mert még magam is megijedek, de ellenben ott van nekünk a profi Ben Kingsley, a nagy Max von Sydow, a kivételes erejű Michelle Williams és a borzasztó ábrázatú, de mindig hatásos Jackie Earle Haley. Hát igen, egy öreg róka mellé legalább ezernyi Kis Vuk illik, és így, ez a jó kis csapat képes lehet arra, hogy egy olyan pszicho-thrillert tegyen le az asztalra, amiért érdemes megőrülni.
10/9

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.