A romantikus drámákkal az a baj, hogy könnyen belopják magukat a szívembe, holott mind ugyan arról szólnak, legfeljebb másképp elmesélve. És bár pontosan itt van a kutya elásva, mégis azon kapom magam, hogy a sablonos, sémákra épülő, kommersz drámákat épp úgy szeretem, mint értékesebb társaikat. Így jár az, aki "függő"!
Az Utolsó dal (The Last song) kapcsán egy újabb Nicholas Sparks regény adaptációról beszélünk, ami nem elhanyagolható tény, hiszen az író művei már jó pár könnyfakasztó szerelmi történettel ajándékoztak meg minket (Üzenet a palackban, Séta a múltba, Szerelmünk lapjai, Kedves John) és ez most sincs másképpen. A történet minden kliséjének ellenére, valahogy mégis működni tud, ami valószínűleg pontosan az eredeti regénynek köszönhető. A főszerepben Miley Cyrus sajnos elég halovány, ami sokat ront a film hitelességén és sikerességén is. Partnere, a kiváló szőke herceg, Liam Hemsworth akire már sokkal kevesebb panaszunk lehet, de mégis Greg Kinnear illetve a nagyobb nevek mellet, a legkisebbik emberkéé, a legfiatalabb szereplőé a legnagyobb érdem! Bobby Coleman nevével a Martian Child című remek kis családi film során találkozhattunk, és most itt is bebizonyítja, hogy milyen kiváló képességekkel rendelkezik már ilyen fiatalon. A film erőssége a drámában rejlik, valamint a mögötte húzódó kiváló regényben.

A történet elég sablonos. A New York-ból érkező Ronnie Miller (Miley Cyrus) és kisöccse (Bobby Coleman) apjuknál (Greg Kinnear) töltik a nyarat, ám Ronnie kissé lázadó szellemben, gorombán elutasítja apja közeledését. Fekete bakancs és sötét szemfesték mögé rejti bánatát, hogy apja egykor elhagyta őket, így aztán közös szenvedélyüket, a zongorázást is régen abbahagyta. A tehetséges Ronnie kis teknős tojások védelmezésében leli végül legnagyobb örömét, és természetesen egy kedves tekintetű, gazdag srác, Will  (Liam Hemsworth) tárasáságban. Hamar kialakul a világraszóló szerelem, ám a boldogság hamar szertefoszlani látszik, mikor kiderül hogy az "utált" apa súlyos beteg. Innentől jön a "dráma", ami sajnos a filmben kevésbé szívfacsaró, csak minimálisan igazán drámai hatású (mind ez Miley kisasszony számlájára írható). Ellenben egy jelenet során magam is majdnem könnyeket hullattam, mikor a a Bobby Coleman által alakított Jonah mérgében nekiáll, hogy befejezze az apjával közösen elkezdett rózsaablakot. Ebben az egy jeleneteben több energia és szomorúság volt, mint összességében az egész filmben. Minden tiszteletem a kis srácé!

Amit viszont mindenképpen külön megfogok említeni, az a film zenéje. Már az első szám után azt mondtam a barátnőmnek, hogy nekem kell ez az album! Természetesen tartalmaz Miley Cyrus számokat is (egyébként még azok is meglepően jók), de a Maroon5-tól kezdve Eskimo Joe-on át egészen a One Republic-ig van itt minden, ami fülnek csak ingere. Akinek a Twiligt soundtrack-ek tetszettek, azok ezt az albumot is nagyon fogják kedvelni, ugyanis nagyon hasonló hangulata van ennek a zenei összeállításnak is!.

Összességében a film a fiatal tini lányoknak, illetve a romantikát kedvelő idősebb barátnőik számára készült, és szerintem nekik tetszeni is fog! Igazából nehéz rosszat mondani a filmről, mert valójában én is szerettem. Ha mégis kellene, akkor csak azt tudnám ellene felhozni, hogy rettentő sablonos, lejárt elemekkel és fordulatokkal operál a történet, valamint azt, hogy Miley Cyrus maradjon inkább az éneklésénél, mert az még mindig jobban megy neki, mint a színészkedés! Így aztán a végső (elég magas) pont nagy valószinüséggel a regénynek jár, amit azt hiszem mihamarább be is fogok szerezni.

10/6

Egy kis ízelítő a soundtrackből. Szerintem érdemes meghallgatni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.