Mark Romanek nevéhez eddig nem igazán a mozifilmeket köthette az ember, egyedül a Robin Williams nevével fémjelzett Sötétkamrát köszönhetjük neki, de most egy megrendítő drámával gyarapítja filmes repertoárját.
Kazuo Ishiguro sikeres regényét feldolgozva, Alex Garland (28 nappal később, A Part, Napfény...) forgatókönyvíró egy vérbeli drámai történetet tett le az asztalra. A magániskolában nevelkedett Kathy (Carey Mulligan), Ruth (Keira Knightley), és Tommy (Andrew Garfield) összetett kapcsolatáról, az életük megpecsételéséről szóló szívszorító Never let me go, egy olyan világba enged bepillantást, ahol a létezés csak egy szükséges jó, hogy másoknak áldozhassuk teljes valónkat. Az áldozatokkal együtt pedig érzések, lelkek, személyiségek vesznek oda. A három fiatal élete rövid, megtervezetten rövid, mivel arra születtek, arra lettek nevelve, hogy testükkel, szerveikkel a későbbiekben másokat szolgáljanak.
Mark Romanek könnyed stílusban, hétköznapi nyugalommal kezeli a drámát magába foglaló love story-t, képei paszteles beletörődéssel illeszkednek a film könyörtelen világába. Az embertelen Angliába csepegtetett emberi történet egyszerre válik így Shakespeare-i romantikává és kegyetlen jövőképpé.

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy megosztom veletek, miért is néztem meg valójában ezt a filmet. Nálam elég egy név, legyen az zeneszerző, színész, színésznő, rendező, akárki. Ez esetben Adrew Garfield volt a tettes, aki elkövette azt a "bűnt", hogy már megint szerepet vállalt egy drámában, de természetesen nagyon is jól tette. Említettem már nem egyszer az ifjú színész nevét, és úgy vélem, a közel jövőben még nagyon sokat fogjuk hallani. Ezt most nem azért mondom, mert ő lesz az elkövetkezendők Peter Parkere, az új Pókember, hanem mert egy igazi tehetségről beszélünk. Ebben a filmben is elég volt egy pillantása, és máris tudtuk mit rejt a szíve. Nélküle talán nem is lenne ennyire szívbemarkoló ez a történet, de persze biztos vagyok abban, hogy színésztársai is megtettek minden tőlük telhetőt.

A történet egy visszaemlékezéssel indul, Kathy H. (Carey Mulligan) tekint vissza gyermekkorára, amit a Hailsham bentlakásos iskolában töltött. Barátnője Ruth (Keira Knightley), akivel együtt álmodoznak a jövőről. Kathy fiatalon beleszeret Tommy-ba (Andrew Garfield), aki úgy látszik viszonozza a gyermeki vonzalmat. Hamarosan új nevelőt érkezik az iskolába, Miss Lucy (Sally Hawkins), aki nem rejti véka alá véleményét a szigorú iskoláról. Tőle tudjuk meg, hogy Kathyék számára csak egy jövő létezik, nincs választásuk. Ők arra lettek "kiválasztva", hogy szervdonorként végezzék. Ekkor talán még fel sem fogják, hogy ez micsoda borzalmas lemondásokkal jár, hiszen a külvilágról semmit sem tudó fiatalok még csak a zsetonjaik ócska babákra való beváltása körül zsongnak, valamint egymás iránti ifjonti érzelmeikkel vívnak csatákat. Ruth látva barátnője vonzalmát a kitaszított Tommy iránt, lecsap a fiúra és hosszú évekig tartja maga mellett. Később azonban a színlelt érzések a felszínre törnek, és mindenki megtalálja a helyét az érzelmek birodalmában. Ehhez azonban el kell veszíteniük egymást, hogy azután tiszta lappal újrakezdhessék. A történet a lényege legmélyén azt a kérdést feszegeti, hogy mitől is válunk valódi emberré.

A képek komor tisztasága és a hozzájuk párosuló zene egy olyan fájdalmasan kellemes gyomorgörcsöt idéz elő a film nézése közben, hogy nem lehet nyugodt lélekkel csak végigfutni rajta. Magávalránt, beletaszít, felemel és végül felold. A végén mégis azt érezzük, hogy könnycseppek gurulnak le arcunkon, vagy ha nem, akkor azt, hogy vajon miért nem? Rachel M. Portman neve talán nem sok mindenkinek mond valamit, de ha azt mondom, hogy: Marvin szobája, Árvák Hercege, Csokoládé, Ház a tónál, A hercegnő, talán helyre tudjuk tenni a zeneszerzőt. Dallamai önmagában is bánatosak, hallgatva más sem jut az eszembe, mint szürke fényben csillógó esőcseppek egy fakeretes ablaküvegen. Ilyen életérzést ad a film is, ami valaki számára vagy túl érzelgős, vagy egyszerűen csak szép. Nekem mindenképpen tetszett a film, és ha előbb láttam volna, ha tudtam volna, hogy ez is 2010-ben készült, tuti helyet kapott volna a top listámon.

10/8

Íme az angol előzetes, majd közvetlen alatta egy szeletnyi mélabú Rachel M. Portmantól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.