Na igen, elég régen nem ültem a gép elé azzal a szándékkal, hogy akkor most leírom a véleményem a látott filmekről, pedig higgyétek el elég sok filmet láttam az elmúlt hónapban. Voltak köztük kifejezetten jók és természetesen elég pocsék alkotások is. Most azokról szándékozom csak írni, amik megérdemlik azt, hogy beszéljünk róluk, akár pozitív akár negatív értelemben.
Már most előre megmondom, mik azok amik sajnos nem kerülhettek fel az alábbi listámra, mert úgy érzem két-három mondatnál többet nem tudtam volna magamból kipréselni róluk, még akkor sem, ha nagyon megerőltetem magam. Elfogult vagyok, de így jártam! Csak a magam véleményét tudom tolmácsolni, bár másét is elmondhatnám, de annak semmi értelme nem lenne. Plusz tegyük hozzá, nem vagyok a szakértője minden műfajnak, bármennyire is szeretném. De ha van igény, szívesen alkotok véleményt bármiről!
Amik tehát kimaradtak: Levelek Júliának (pedig a táj az gyönyörű a filmben!), A varázslótanonc (pedig érdekes öniróniával rendelkezik a film), Ragadozók (mert még most is nevetnem kell, ha eszembe jut), Salt ügynök (mert tipikus és kiszámítható akció mozi), Hibrid (mert erről még írni fogok külön, egy másik összeállításban).
És akkor a tízmillás kérdés! Miről is fogok így írni? Lássuk!

Időrendi sorrendre gondoltam, mert így nekem is könnyebb. Nem kell félni, vannak titkos jegyzeteim a filmekről. Sosem birom ki, hogy le ne firkáljak valamit a kis jegyzetfüzetembe egy mozi után. Induljon a menet!

Charlie St. Cloud halála és élete (Charlie St. Cloud)

Sokan kérdezhetnék, hogy miért pont erről írok, és nem például a sokkal kellemesebb Levelek Júliáról-ról. Könnyű megválaszolni a saját kérdésemet, de azért lett ez így, mert az egy könnyen emészthető, szerethető, kellemes mozi, ellenben ez egy félresikerült feldolgozás. Ez önmagában természetesen nem lenne elég indok, de majd mindjárt olvashatjátok, miért kellett ezt a filmet úgyszólván kiemelnem.
Zac Efron-t sokan sok mindennel vádolják, bántják. Előre leszögezem, ez a film nem rajta múlt, sőt, kifejezetten jól játszott (legalábbis önmagához képest). Őt nem áll szándékomban kritizálni. Már csak azért sem, mert csillogó kék szeme és gyönyörű felsőteste azért (lány lévén) engem megfogott néhol. Na de ne térjünk el a tárgytól. Ben Sherwood 2004-es könyve alapján készült (volna) a mozi, csak hát lényeges szereplők, információk maradtak ki belőle. Így aztán maradt a szenvedős, romantikus, misztikus szirup, megspékelve jó pár naplementés jelenettel és könnyektől áztatott Zac pofikával. Valami nem stimmel a filmmel, ezzel a gondolattal jöttünk ki barátnőmmel a moziból, majd megfejtettük, hogy a  történettel és annak vezetésével volt a probléma. Lényeges információkat nem tudtunk meg, jelentős érzelmekkel nem engedetek azonosulni, fontos gondolatokról, "jellemhibákról", miértekről nem szerezhettünk tudomást. Nem a megfelelő elemekre lett a hangsúly fektetve, és ezért úszik szemben az árral a film. Azért egyszer meg lehet nézni, de inkább a könyvet javasolnám. (Zac Efron rajongóknak viszont kötelező, de ezt ők úgy is tudják!) Ez jó példa arra, hogy a könyv általában jobb, mint a film. Nesze nekünk feldolgozások, természetesen tisztelet a kivételeknek!!!
10/3

Step Up 3D

Nálam ezek a táncos filmek sajnos mindig felkerülnek a listámra, mivel szeretem azt az életérzést amit közvetítenek. Természetesen mindenki tudja, hogy miről fognak szólni, de nem is az a lényeg bennük, hanem a tánc. Ez is már egy elcsépelt frázis, és aki sosem mozgott bandában, aki sosem tartozott valakikhez csak azért, mert tudott, csinált valamit, aki nem ért még el közös erővel akármit is az életében, az talán soha nem is fogja érteni, érezni ezeknek a filmeknek a lényegét.  Akik viszont tudják milyen az igazi csapatszellem, akik szeretik a táncot, a hip-hop-ot, a mozgást azok mindenképpen élvezik majd ezt a legújabb Step Up-ot. Nem mondom, hogy meg kell nézni az előző két részt ahhoz, hogy értsük ezt a harmadikat, de jobb ha láttuk őket, mivel egy-két szereplő igencsak visszaköszön belőlük. Rengetek jó koreográfia, sok jó táncos, remek látvány és sok-sok-sok-sok tánc, de legfőképpen még több Moose. Én nagyon szerettem!
10/7

A karate kölyök (The Karate Kid)

Muszáj írnom erről a feldolgozásnak nem igazán nevezhető moziról. Igazából engem csak és kizárólag Jaden Smith érdekelt, Jackie Chan már kevésbé. Tudtam, hogy az öreg róka hozza majd a formáját, de Jaden tehetségét eddig ugyebár csak a Boldogság nyomában című remek drámában csodálhattam meg. Be kell vallanom, lehet, hogy a fiú rajongójává fogok válni, ugyanis szerintem hihetetlenül tehetséges. Nem csak remek "karatés" (nem értek ezekhez a harcművészetekhez sajnos, de azt azért még én is megállapítottam, hogy a korláton spárgázni nem kis teljesítmény), kiváló táncos és nem utolsó sorban hihetetlenül tehetséges színész. Nem lennék meglepve, ha lekörözné az apukát, bár azért ennyire előre lehet nem kéne szaladni. A film egyébként a hosszát leszámítva szerintem élvezhető, bár a régi karatekölyökhöz nem sok köze van. Egészen más, de talán ez nem is baj. Chan mester végre színészi képességeit is megcsillantotta, drámaiságról adva tanúbizonyságot, míg Jaden nem hogy kiváló partnernek bizonyult, de talán egyenrangú kollégának is. Szerintem egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Van benne kellő mennyiségű csihi-puhi, humor, dráma és "románc" is, valamint elkalauzol minket egy egzotikus világ hétköznapjaiba. Akár családi mozinak is megállja a helyét.  Csak ajánlani tudom!
10/7

Hétmérföldes szerelem (Going the Distance)

Ezt a filmet csak azért említem meg, mert rettenetes! Persze mindig akadnak olyanok, akik szeretik az efféle humort, akik élvezik az idiotizmust a mozivásznon, engem viszont néha kifejezetten bosszant. Ebben az esetben is így voltam, mert az alapul szolgáló távkapcsolatok téma igenis filmvászonra kívánkozik. Magam is voltam már ilyen helyzetben, és azért ennyire hülyére venni...hát kifejezetten fájt. Persze lehet a reciprokát is nézni, mondván, miért kéne mindent véresen komolyan venni. Igaz, de könyörgöm, azért a bajuszból ne csináljunk már időgépet, és főleg ne emeljük Hitlert egy szintre Charlie Chaplinnel egy romantikus vígjáték keretei között (persze hol máshol tehetnénk ezt meg, de kérdem én: egyáltalán miért kell???). Jó, volt hogy én is felnevettem (bár akkor senki más, valószínűleg nem értették az Akarat diadalás poént..hmm), de legfőképpen azon bánkódtam, hogy pont erre a filmre pazaroltam el az olcsó jegyemet. Persze ha tudom, hogy seggre esek, leülök. Szenvedtem, rég szenvedtem ennyit egy filmen, pedig Justin Long-ot szeretem.
10/1.5

Mamut (Mammoth)

Igen, igen és igen. Minden hibája ellenére ez a listán lévő egyik legjobb film. És igen, a mostanában látottak közül is az egyik "legszerethetőbb". Végre egy őszinte, hétköznapi, minden sallang nélküli mozi, ahol nem az nyűgöz le, hogy hű micsoda technika, hű micsoda baromi látvány tárul elém, hanem az, hogy mennyire a hatása alá tudok kerülni egy filmnek azok nélkül is. Én már megmondom őszintén unom az ilyen "szuperprodukciós" filmeket, mind ugyanarra helyezi a hangsúlyt és így elsiklik a lényeg mellett. A lényeg pedig az üzenet, az az érzés, ami megmarad bennünk miután kijövünk a moziból. Elegem van abból, hogy kijövök és csak arra emlékszem, hogy micsoda szemfényvesztésben volt részem. Nekem kellenek az igazi, valós filmek, a kegyetlenül őszinte és puritán alkotások is. Talán ezért is fordulok mostanában el egyre inkább Hollywood felől. És akkor itt van egy ilyen film, egy őszinte és szép mozi a magányról, a távolságról (ellenpólusként a Hétmérföldes szerelemhez!!!), szeretetről, családról. Két anyuka, két gyermek és egy apa története ez a film, mely bepillantást enged a mai családok kiábrándító helyzetébe. Csak ajánlani tudom!
10/8.5
 

Baaria

Az utolsó filmem a listáról egy igazi olasz csemege! Rég mulattam ilyen jóízűt a moziban. A Baaria egy fiú és egy város élettörténete, igazi olaszos humorral és lendülettel. A film egyetlen nagy hibája talán az, hogy több mint két és fél órás, de meg kell hagyni, de nem vész kárba a rá fordított idő.A rendező Giuseppe Tornatore-t szokás az új Fellininek is nevezni, bár azért a nagy mester mégiscsak a nagy mester. A film forgatókönyvét is ő jegyzi és a filmzene pedig Ennio Morricone munkája. Akit külön dicséret illet az Francesco Scianna, a főszereplő Peppino, akinek az egyszerű és mégis nagyszerű játéka lehetővé teszi, hogy végig szeressük a történetet, ami egy generáción, apa-fiú-unoka kapcsolaton keresztül egy időutazásra is hív az 1930-as évektől egészen 1980-ig.  Nem csak egy család alakul át a szemünk előtt, de egy egész város is. Különleges csemege volt ez a hazai mozikínálatból, amit azt hiszem nagyon jól tettem, hogy megkóstoltam, mert az ízét a mai napig érzem a számban.
10/8
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.