Mark Romanek nevéhez eddig nem igazán a mozifilmeket köthette az ember, egyedül a Robin Williams nevével fémjelzett Sötétkamrát köszönhetjük neki, de most egy megrendítő drámával gyarapítja filmes repertoárját.
Kazuo Ishiguro sikeres regényét feldolgozva, Alex Garland (28 nappal később, A Part, Napfény...) forgatókönyvíró egy vérbeli drámai történetet tett le az asztalra. A magániskolában nevelkedett Kathy (Carey Mulligan), Ruth (Keira Knightley), és Tommy (Andrew Garfield) összetett kapcsolatáról, az életük megpecsételéséről szóló szívszorító Never let me go, egy olyan világba enged bepillantást, ahol a létezés csak egy szükséges jó, hogy másoknak áldozhassuk teljes valónkat. Az áldozatokkal együtt pedig érzések, lelkek, személyiségek vesznek oda. A három fiatal élete rövid, megtervezetten rövid, mivel arra születtek, arra lettek nevelve, hogy testükkel, szerveikkel a későbbiekben másokat szolgáljanak.
Mark Romanek könnyed stílusban, hétköznapi nyugalommal kezeli a drámát magába foglaló love story-t, képei paszteles beletörődéssel illeszkednek a film könyörtelen világába. Az embertelen Angliába csepegtetett emberi történet egyszerre válik így Shakespeare-i romantikává és kegyetlen jövőképpé.

A Sara Gruen könyvéből készült, azonos című film előzetese számomra nagyon meggyőző. Szeretem a tragikusan szép történeteket, az egyszerű, emberi drámákat és érzéseket. Nekem ez a film is ilyennek tűnik, persze aztán érhetnek csalódások is.
Francis Lawrence (Constantine - A démonvadász, Legenda vagyok...) egy tőle kevésbé megszokott műfajjal próbálkozva kívánja felkelteni a néző érdeklődését. Megragadott hát egy sikeres regényt, maga mellé állította Robert Pattinsont és Reese Witherspoont és uccu neki, előállt a Vizet az elefánttal. A magam részéről, engem könnyű megvenni egy jó előzetessel, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Scott Pilgrim (Michael Cera) egy hétköznapi srác, aki a haverokkal lógatja a lábát és a zenéléssel üti el a szabad idejét. Akár a mai tinédzserek, ő sem egyéb egy önmagát kereső ifjú suhancnál, ámbár titkon nem mindennapi képességekkel rendelkezik. Például nagy szíve van, szeretne szeretni és -mint kiderül- ezért akár harcolni és képes. Nem is akárhogy! Ahhoz ugyanis, hogy valóban megszerezhesse szerelme tárgyát, Ramona Flowerst (Mary Elizabeth Winstead), le kell győznie annak 7 gonosz exbarátját.
A képregény adaptáció első látásra elég extrém. Rengeteg műfaj keveredik benne, de a maga nemében, és a saját közönsége számára mindenképpen egy erős alkotás. Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok...) mindent elkövet, hogy a mozija visszaadja az eredeti kultképregény sikerességének lényegét, és hogy tegyen is hozzá valamit a mozgókép számára. A Scott Pilgrim a világ ellen nem pusztán egy aktuális, ifjonti világszemléletet tükröz, de egyfajta jövőképet is, ami lehet megdöbbentően számítógép orientált, lehet kissé felszínesnek tűnő, de mind ezekkel szemben nagyon is érthető és szükségszerű.

Sokan, sokfélét írtak, mondtak azzal kapcsolatban, hogy olvashatóak a verseim itt, ebben a blogban. Igény volt rá, hát én feltettem őket. Most viszont, hogy kielégítsem mindenki kérését, és hogy azért mégse keverjem a szezont a fazonnal, indítottam egy külön blogot a verseim számára. Nem volt bonyolult megoldás, sőt így lesz a legegyszerűbb. Ezt követően itt csak a filmes írásimmal lehet majd találkozni.

Akiket érdeklik az eddigi irományaim (azért természetesen szelektáltam), azok elolvashatják a: http://semy-versek.blog.hu/ oldalon.

Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

John Keats 1795-ben született Angliában és máig az irodalom egyik legjelentősebb romantikus költőjeként tartjuk számon. Életéről nem egy film készült már, hiszen mind azt a "klisészerű"  elemet megtalálhatjuk benne, ami kiváló pillére lehet egy  valamire való drámának. Ez most valahogy nagyon kegyetlenül hangzik, de mégis igaz. A hamar árva sorsra jutott, el nem ismert költő beteljesületlen szerelme valóban kiváló filmes alapanyag, azonban nagyon veszélyes, ingoványos talaj. Jane Campion azonban nem esik bele az érzelmi pátosz csöpögős kelepcéjébe, hanem egy nagyon finom melankóliával átitatott, valóban költői mozival ajándékoz meg bennünket. A rendező és írónő munkáiból (Zongoralecke, Nyílt seb, stb.) megszokhattuk a művészi képek és a tragikum, esendőség elegyét, amit ebben a filmjében is mesterien alkalmaz.
Külön kiemelném a két fiatal főszereplőt, a Parfümből is ismert Ben Whishaw-t és a Candy, vagy a Sereg nem enged szőke csillagát, Abbie Cornish-t. Kettejük összjátéka adja meg a valódi érzékiségét és hitelességét a filmnek.

Az tavalyi év siralmas filmtermése sem gátolhatott meg abban, hogy összeállítsam a 2010-es év 10 legjobb filmjének top listáját, természetesen a magam módján.
Először is leszögezném, hogy még én se láttam az összes filmet 2010-ben, de azért nem panaszkodhatok. Csak és kizárólag a saját véleményemet tudom közvetíteni, és ennek jogán nem követek semmiféle nemzetközi, vagy hazai, vagy akármilyen közvélemény-kutatásokat, nézettségi eredményeket , szóval ez van! Az én ízlésvilágom lehet kissé furcsa, meglepő, de semmiképpen sem rendhagyó (hogy egy kedves ismerősömet idézzem). Viszont lehet, hogy épp ez a szemlélet vezet rá arra sok mindenkit, hogy megnézze az általam jónak talált alkotást. Éppen ezért fogadjátok szeretettel az én kis top listámat, aztán később lehet róla vitatkozni, hogy miért és hogyan.

Mikor kerestem magamnak egy sorozatot, mondván, most január végéig van időm újakra, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gyöngyszemre bukkanok. Nem titok, hogy szeretem az ázsiai filmeket, sorozatokat, zenéket, de azért a legtöbbjüket sosem ajánlottam volna a nagyközönség számára. Az Iris-al viszont egészen más a helyzet, mert ez a sorozat, akárhogy is nézzük, nagyon is magas színvonalú (akik láttak már koreai/japán szériákat, azok nagyon is érzékelhetik), valamint izgalmas, nem beszélve a magyar vonatkozásokról.
Az Iris 2009 októberében indult útnak a dél-koreai KBS televízió csatornáján és azóta a 2. legnézettebb (és természetesen az egyik legnagyobb költségvetéssel /$17 million USD/ rendelkező) sorozattá nőtte ki magát. Az észak-és dél-koreai ellentétekre és politikai összeesküvésekre alapuló Iris, bátran mondhatom, hogy felér egy amerikai, azaz nemzetközi szintű szériához. Meglepő fordulatok és gyilkosságok, könnyfakasztó romantika, hűség és árulás az, ami jellemzi ezt a sorozatot. Nézzük, miért is érdemes mindenkinek megnéznie!

Még mielőtt mindenki megijedne, ez egy JÓ sorozat! Annak ellenére, hogy zombik uralják a földet benne, sok minden egyéb tartalommal is rendelkezik, amik igenis aktuálisak és teljes mértékben megállják a helyüket a jelenkori kínálat palettáján.
Nem kell messze menni ahhoz, hogy tudjuk, a mai emberek többsége zombi módra él a mindennapok folyamán. Érzések, kommunikáció nélkül róják az utcákat a munkahelytől az otthonig. Ez természetesen egy elég átvitt értelmezés, de szerintem van benne némi igazság. Élő halottakként élünk, és ez a sorozat egy nesze neked fogd meg jól figyelmeztetés, hogy ébredjünk fel, mert a végén nem marad más lehetőség, mint a menekülés "saját magunk" elől. Mégis, mind ezek előterében csak egy egyszerű zombi sorozatról van szó, ahol az ember a főszereplő.
A széria alapját egy sikeres képregény adja, ami  Robert Kirkman írása nyomán, valamint Tony Moore illusztrációival 2003-ban jelent meg Amerikában. A zombi apokalipszis történetét ezek után az a Frank Darabont vette a kezébe, akinek nevéhez a Remény rabjai, a Halálsoron vagy akár A Köd forgatókönyve is fűződik. A háromszoros Oscar-jelölt, magyar származású rendező, író, producer most is egy olyan alkotást tett le az asztalra, ami műfaját tekintve újdonság (hiszen hasonló zombi-apokalipszis tv-sorozattal én még nem találkoztam), valamint mesterien keveri az izgalmat, a drámát és a véres leszámolásokat.

Sokan sokfélét mondanak, érvelnek a film mellett és ellen. Vannak, akik szidják, mint a bokrot, mondván ez csak egy felturbózott akciómaszlag megspékelve jó sok "sztárral" illetve tűzerővel, és vannak, akik éltetik azért, mert felélesztett valami olyat, amiről már rég azt hittük, hogy elnyelte a digitális föld. Jó magam egyik táborát sem szaporítom, de ha helyet kellene választanom, akkor mindenképpen azok mellé sorakoznék fel, akiknek tetszett az Expendables. Talán azért, mert régimódi akció volt, talán mert szeretem Jason Statham-et, lehet azért, mert jó társasággal voltam (zömében lányok!), de lehet, hogy csak azért, mert jól volt felépítve, humora is volt és nem kellett rajta túl sokat gondolkodni.
Ha a filmkritikus szólna belőlem, valószínűleg fikáznám az ötletszegény forgatókönyvet, Stallone kiöregedett játékát, a tőmondatos "bölcsességek" fájdalmas erőltetettségét és a tesztoszterontúltengést. De mégse teszem, mert valahol mind ezek mellett egy olyan mozival találkoztam, ami alatt nemhogy szakadtam a nevetéstől, de egyszerűen jól éreztem magam. És az akciójelenetek igen ötletesek voltak, kidolgozottak, amiken nemhogy jókat derültem, de (na jó, az izgulni erős túlzás lenne) valamilyen mértékben elcsodálkoztam. Gondolok itt Jet Li-re, aki mindennek elmondható, csak izomagyú erőlegénynek nem, mégsem éreztem, hogy kilógna a sorból, sőt! Mindenkinek megvolt a maga szerepe, csak lehet, hogy épp nem a legmegfelelőbb. Beszéljünk a pozitívumokról, mert azokról eddig kevesebben mesélte. Ráérek a negatívumokkal, mert azt már úgy is mindenki tudja!

Na igen, elég régen nem ültem a gép elé azzal a szándékkal, hogy akkor most leírom a véleményem a látott filmekről, pedig higgyétek el elég sok filmet láttam az elmúlt hónapban. Voltak köztük kifejezetten jók és természetesen elég pocsék alkotások is. Most azokról szándékozom csak írni, amik megérdemlik azt, hogy beszéljünk róluk, akár pozitív akár negatív értelemben.
Már most előre megmondom, mik azok amik sajnos nem kerülhettek fel az alábbi listámra, mert úgy érzem két-három mondatnál többet nem tudtam volna magamból kipréselni róluk, még akkor sem, ha nagyon megerőltetem magam. Elfogult vagyok, de így jártam! Csak a magam véleményét tudom tolmácsolni, bár másét is elmondhatnám, de annak semmi értelme nem lenne. Plusz tegyük hozzá, nem vagyok a szakértője minden műfajnak, bármennyire is szeretném. De ha van igény, szívesen alkotok véleményt bármiről!
Amik tehát kimaradtak: Levelek Júliának (pedig a táj az gyönyörű a filmben!), A varázslótanonc (pedig érdekes öniróniával rendelkezik a film), Ragadozók (mert még most is nevetnem kell, ha eszembe jut), Salt ügynök (mert tipikus és kiszámítható akció mozi), Hibrid (mert erről még írni fogok külön, egy másik összeállításban).
És akkor a tízmillás kérdés! Miről is fogok így írni? Lássuk!

Ha másképp volna

Ó, ha minden másképp volna,
ha a némaság dalolva szólna,
ha a nap bús árnyékot szórna,
ha szívem látna, s a szemem érezne,
ha testem helyett a lelkem vérezne,
szám helyett a fülem kérdezne,
ha nem dőlne semmi romba,
ha a jóság sosem fékezne,
ha a rövid élet álom volna,
s ha a képzelet létezne.
Minden másképp alakulna.

Akkor,
Nem lenne szótlan magány,
s a fényesség sem lenne talány.
Látnám a szerelmet és érezném a színt,
sorsommá írnám az összes kínt,
s hallanám a szó rejtett erejét,
dalolnám a zene szellemét.
Épülne egy világ, mely hív s nem űz,
ahol a pokol is csak tábortűz,
ahol álomszerű lenne az életem,
ahol valóság minden, s nem csak én képzelem.

2010. 10. 10.

Így szerettél

Mentem és láttalak,
Aludtam és hiányoltalak.
Reszkedtem és Te melengettél,
Cirógattál és nem engedtél,
Így szerettél.

Minden lépésed szívdobbanás,
Ajkad érintése lágy forrás,
Rendezett hajad sötét erdő,
Csábos mosolyod zavarbaejtő,
Igazi temető.

Minden porcikád vágyakozás,
Arcod varázsa álmodozás,
Riadt lelked felfedezés,
Csendes szavad szeretkezés,
Igazi temetkezés.

2003. 02.09.
 

M. Night Shyamalan legújabb alkotása egy olyan levegővel teli lufi, amit ha kidurrantunk nem marad más a végén, csak az a fájdalomérzet, hogy miért is vettük meg egyáltalán, hiszen olyan könnyen kipukkan. Hogy érthetőbb legyek, nem vártunk csodákat a közepesen elismert, de pont erről a legismertebb rendezőtől, de azért valami keserű íz ott marad  a szánkban, hiszen Az utolsó léghajlító alapanyagául szolgáló Avatar rajzfilm, igencsak sikeres, népszerű. Én, bizakodva indultam a moziba, mondván, annyira azért nem lehet elrontani egy ilyen kellemesen keleti utánérzésű történetet.  Sajnálatos módon, végül kiderült, hogy minden előre látható következtetés, előrejelzés a filmmel kapcsolatban igaz. Mert bár nem a csodát vártuk, de azért egy halovány "Hallmark" produkciónál viszont jobbat. Egy imdb-n olvasott "idézettel" szeretném csak érzékeltetni, hogy milyenek is a vélemények a filmről: "With all of my heart I discourage you from seeing this movie. Go see Karate Kid. Go see Killers. Go see (I cannot believe I am saying this) Eclipse. Just stay away from this movie."
Nekem nem hitték el az ismerőseim, hogy ennyire rossz lett a film, bár azt hiszem ez a szó nem is a legmegfelellőbb, inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy ennyire unalmasan egysíkú. A történet sokkal többre hivatott, akár egy Gyűrűk Ura-féle hatalmas fantasy eposzhoz méltó, karizmatikus trilógiára. Sajnos nem váltotta be a megfelelő elvárásokat. A színészek is csak részben emelhetőek ki, de ne szaladjunk ennyire előre.

El sem hiszem, hogy már itt is van! Tisztán él bennem a kép, hogy amikor befejezetem a negyedik évedot, akkor hangosakat káromkodva vettem csak tudomásul, hogy szeptemberig várnom kell a folytatásra. A sorozatok történelmének - legalábbis az általam ismertekének - egyik legdurvább, legváratlanabb és legszemetebb befelyezése volt a Dexter negyedik évadjának záróepizódja. Nem sok hasonló bátorsággal, merészséggel volt szerencsém a sorozatokkal kapcsolatban, de a Dexter valahogy minig tudott újjal szolgálni, mindíg sikerült úgy "megújulnia", hogy még véletlenül se legyek képes abbahagyni. Komoly függőséget okozott, de azt hiszem büszke is lehetek, hogy éppen egy ilyen kaliberü sorozatot tudhatok a kedvenceim között. Nem sok ember volt a környezetemben, akinek ha megmutattam, ne valami hasonlóan káros tüneteket kezdett volna el produkálni, mint jómagam. És most, VÉGRE legalább valami kis ízelítő, egy kis kostoló eljut hozzánk a folytatásból, hogy ne maradjunk nyáron se teljesen józanok. A gyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkos Dexter Morgan története nem csupán lebilincselően izgalmas meglepetésekkel szolgál évadról-évadra, de egy eddig ismeretlen 'minitársadalomba' - gyilkosok klubbja - kalauzol el minket úgy, hogy mire észbe kapunk, magunk is egy "rossz fiúnak" drukkolunk. Michael C. Hall pedig egyszerűen zseniális! Annyit még had tegyek hozzá, hogy aki még nem látta a negyedik évadot, az semmi képpen ne nézze meg ezt az előzeteset, mert különben hatalmas meglepetéstől, mondhatnám katarzistól fosztja meg magát! Nem is szaporítom tovább a szót, nézzük a 5. évad angol nyelvű előzetesét!

A Facebook hódító útja során hazánkban is egyre nagyobb tábort tudhat már maga mögött. A kezdetben izgalmas és lehőségekkel teli iwiw, illetve a Myvip közösségi portálok népszerűsége igencsak megcsappani látszik. A twitter és a facebook őrület magával rántja a fiatalokat és az időseket egyaránt, hiszen amellett, hogy kapcsoltaot tarthatnak fenn barátaikkal külföldön és idehaza, lehetőségük nyílik egyéb szolgáltatások használatása is. Hogy ez mennyiben építő jellegű, vagy hogy éppen mennyire lehet még károsabb a számítógép függőség útján, azt a szakértőkre bízom, mindenesetre én nem hiszem, hogy jómagamat a függők körébe sorolnám! Már ez is haladás, tekintve, hogy mennyi időt töltök naponta a számítógép előtt. (Jó, ennek a százalákos aránya azért magas, mert elég sokat kell írnom mindenfele!) Azt, hogy kinek köszönhetjük ezeket a portálokat, csak az igazán addict-ok és a szakmában dolgozók tudják. A The Social Network somindenre kíván magyarázatot keresni, találni, adni. Lássuk meg benne a lényeget! Alább látható az angol nyelvű előzetes!

Egyre nagyobb csalódottsággal veszem tudomásul, hogy manapság kihalni látszanak a hétköznapi témájú, és a hétköznapian eredeti filmek. Nem tudom mi lehet annak az oka, hogy a szuperprodukciók mellett, csak az infantilis, altáji humorra épülő, sablon vígjátékok képesek megélni. Tisztelet természetesen a kivételnek! Végigolvasom a moziműsort és nem sűrűn tudom azt mondani például a szüleimnek, hogy nyugott szívvel üljenek be egy filmre, mert tudom, hogy a végén csalódottsággal az arcukon fognak hazatérti. Így aztán bennem is és a filmes ismeretemben is csalódnának. Ezt viszont nem szeretném! Ekkor kérdezem én, hová tűntek a Forrest gump típusú, lélekemelő, értékes alkotások? Miért szorítják le az emberek méltatlanul a filmes paletta aljára a hétköznapi történeteket? Miért kell mindenáron extra hang-fény- és képhatás ahhoz, hogy kitudjunk kapcsolódni?  Miért csak az ostoba és bárgyú poénokon tudunk jót derülni? Egyszer erre azt a választ kaptam, hogy mert nem szeretjük viszontlátni életünket a mozivásznon. Éppen ezért "menekülünk" elérhetetlen magasságok történéseibe, ezért rejtőzünk lehetetlen és mókás cselekmények háta mögé. Elfelejtettük szeretni az életünket! És mivel nem szivessen látjuk magunkat viszont, tudván milyen monoton és kiszámítható életet is élünk a hétköznapok során, ezért inkább el szeretnénk róla feledkezni. És mivel nem is készül másmilyen jellegű film a mindennapjainkról, mint nyomasztó dráma, így jogosan élvezzük a bárgyú komédiákat és a sikerhajhász látványmonstumokat. Tegyünk most egy kísérletet arra, hogy újból felfedezzük régi nagy kedvenceinket!

Egy újabb díjnyertes magyar filmcím, már ami a borzalmas kategóriát illeti. Bár, így viszont lehet, hogy nagyon is illik magához a filmhez, mert meg kell mondanom, eléggé borzalmasra sikerült Tom Cruise legújabb akcióvígjátéka. A humorral még nem is lenne gond, de az, hogy a szerencsétlen Cruise - Diaz páros semmiképpen nem volt képes ezt átütő erővel produkálni, az nem kétséges. Valahogy sántít az egész film. Érezzük, hogy nevetnünk kéne, de valahogy mégsem megy, maximum egy fancsali mosolyt vagyunk képesek az arcunkra erőltetni. Igazából nem tudom eldönteni, hogy ez a forgatókönyv, a rendező, vagy a színészek hibája. Valószínű, hogy mind a háromé! Komolyan venni azt, hogy ők mennyire nem veszik magukat komolyan, de közben mégis komolykodnak, elég kiábrándító, így aztán a film is elsiklik egy középszerű úton. Komolynak túl nevetséges, viccesnek viszont túl "röhejes". Igazából kissé szenvedős az egész film, pláne hogy a nézőt nem éri semmiféle meglepetés. Ülünk és várjuk, mikor mond valami mókásat Tom és mikor cselekszik valami szőke nőset Cameron. Marha izgalmas! Azoknak viszont valószínűleg tetszeni fog, akik csak kikapcsolódni, tényleg agyleszívni mennek a moziba, mert nekik úgymond mindegy mit látnak, ha egy kicsit is tréfás a dolog. Így aztán Roy Miller (Tom Cruise) és June Havens (Cameron Diaz) kémkalandja minden ostoba vígjátékkedvelő átlagember számára élvezhető kikapcsolódást nyújthat. Csak nehogy belefulladjanak a klisék és az unalmas közhelyek popcornszagos forgatagába. Nem venném a lelkemre!

Elég régóta vártam már a filmet, mivel az előzetes, illetve a szóbeli "pletykák" jócskán megelőzték Christopher Nolan új szuperprodukcióját. Csak találgatni lehetett, hogy miről is fog igazán szólni, hogy miért hanyagolta a sokak által várva várt Batman folytatást. És akkor megérkezett az Inception, egy minden ízében váratlan, páratlan mozi. Nolan most sem hazuttolta meg magát, hiszen egy olyan alkotással gyarapította filmes palettáját, ami méltón illeszkedik bele a repertoárjába. A Memento utáni sikereket sikerekre halmozva Nolan meg sem állt addig, míg ki nem vívta a szakma és a közönség elismerését. A Sötét lovaggal megmutatta, hogy van számára hely hollywood szívében. 
Korunk egyik legsikeresebb rendezőjének van vér a pucájában, hiszen egy hatalmas sikerfilm után nemhogy meghúzta magát, de egy még grandiózusabb, még hihetetlenebb alkotásba vágta a fejszéjét. Természetesen nem véletlenül, hiszen az Eredet forgatókönyvén már nagyon régóta dolgozott, de csak most ért el a sikeresség ama szintjére (?), hogy egy ízig-vérig saját termésből dolgozhasson. A forgatókönyv, a rendezés és a produceri munkák általi kihívás nem tántorította el, sőt még inkább arra sarkalta, hogy egy minőségi, élvezhető mozival ajándékozza meg közönségét. Nem beszélve a színészi gárdáról, ahol kiemelt szerepet kapott a bámulatos képeségekkel rendelkező Leonardo Di Caprio, mivel már a kezdetek kezdetén neki szánták a főszerepet. Itt a bizonyíték, hogy elég egyetlen jó gondolat, egy eredeti ötlet, és akkor nincs szükség a 3D-s hatásokra, a nézők manipulációjára, hiszen a jól bevált "régi" technika segítségével is lehet kimagaslóan remek filmet készíteni. Ilyen az, ha valaki tehetséges!

Mivel véget ért a nagy Football VB láz, gondoltam, ne maradjunk sport nélkül és, mint az köztudott, vannak nagyon remek kis filmek, amik különböző sportágak megkedveltetésére, bemutatására szolgálnak, valamint kiváló kikapcsolódást nyújthatnak az arra vevő közönség számára. Kis családom lelkes segítségét kértem, hogy összeállítsam eme listát, és bár be kell vallanom, rengeteg kompromisszummal járt, de végül megszületett a végső rangsor. Előfordulhat, hogy vannak viszont olyan filmek, amik gyarapíthatnák még ezt a top10-et, de lehet, hogy nem láttam őket, nem tudok a létezésükről, így aztán ide csak azok kerültek fel, (mert persze a gagyi, haszontalan műveknek esélyük sincs nálam) amik valamiért közel állnak a szívemhez, és amiket, ha megnéz az ember, nem érzi azt, hogy elpocsékolt 2 órát az életéből. Fontos szempont ez is, és higgyétek el, nagyon nehéz ám egy valamire való, tisztességes top10 listát összeállítani, miközben annyi film létezik, mint csillag az égen! Na de ne is szaporítsuk a szót, csapjunk a lovak közé!

A romantikus drámákkal az a baj, hogy könnyen belopják magukat a szívembe, holott mind ugyan arról szólnak, legfeljebb másképp elmesélve. És bár pontosan itt van a kutya elásva, mégis azon kapom magam, hogy a sablonos, sémákra épülő, kommersz drámákat épp úgy szeretem, mint értékesebb társaikat. Így jár az, aki "függő"!
Az Utolsó dal (The Last song) kapcsán egy újabb Nicholas Sparks regény adaptációról beszélünk, ami nem elhanyagolható tény, hiszen az író művei már jó pár könnyfakasztó szerelmi történettel ajándékoztak meg minket (Üzenet a palackban, Séta a múltba, Szerelmünk lapjai, Kedves John) és ez most sincs másképpen. A történet minden kliséjének ellenére, valahogy mégis működni tud, ami valószínűleg pontosan az eredeti regénynek köszönhető. A főszerepben Miley Cyrus sajnos elég halovány, ami sokat ront a film hitelességén és sikerességén is. Partnere, a kiváló szőke herceg, Liam Hemsworth akire már sokkal kevesebb panaszunk lehet, de mégis Greg Kinnear illetve a nagyobb nevek mellet, a legkisebbik emberkéé, a legfiatalabb szereplőé a legnagyobb érdem! Bobby Coleman nevével a Martian Child című remek kis családi film során találkozhattunk, és most itt is bebizonyítja, hogy milyen kiváló képességekkel rendelkezik már ilyen fiatalon. A film erőssége a drámában rejlik, valamint a mögötte húzódó kiváló regényben.

Ha filmekkel büntetni, illetve kínozni lehetne, akkor ott mindenképpen helyet kapna a kiváló 300, a technika alkotta giccsparádé, a Maszk fia, ami egy elmegyilkos gagyifájdalom, valamint a legújabb Kis Vuknak csúfolt animációszemét. Tudnám persze még folytatni a listát (lehet megér majd egy top 10 misét a dolog), amire biztosan felkerülne most Jennifer Lopez legújabb romantikus vígjátéknak titulált filmje is. Eddig semmi bajom nem volt az egyébként inkább dekoratív, mint jó színésznő filmjeivel (Mint a kámfor, Szeretném ha szeretnél, Álmomban már láttalak stb) tipikus romkomok lévén, valahol élvezhetőek voltak. Az Ilyen a formám (The Backup plan) azonban igencsak kivétel, vetekszik az Anakonda silányságával, valamint a Lindsay Lohan típusú vígjátékok kliséivel.
A történet egyszerű, a magányos, ámbár anyasági vágyakkal küszködő Zoe (Lennifer Lopez) már a film elején mesterségesen megtermékenyül, ám ekkor a véletlen felé sodorja a sajtkészítéssel és kecsketenyésztéssel foglalkozó Stan-t (Alex O'Loughlin), akivel hamar egymásba szeretnek. Igen ám, de problémába ütköznek, mikor kiderül a terhesség, ami ráadásul nem is egy, de két gyermekkel ajándékozná meg a friss szerelmespárt. Nem is mondom, hogy Zoe kisállat kereskedésben dolgozik, ahol idiótábbnál idiótább barátok veszik körül, nem is beszélve a szingli anyák klubjában található nőkről. Hogy mégis kiknek tetszett a film? Hogy miért mondanám, hogy nézzétek meg?

Mondok valamit! Sosem voltam nagy fun, ha Freddyről volt szó, de azért mégis mindet megnéztem! Valahogy vonzanak a horror történetek, bármennyire is nézik szinte teljesen idiótának a nézőt. Így voltam ezzel most is, nekem látnom kell egy horror filmet moziban, ugyanis olyan régen nem volt rá példa, hogy komoly elvonási tünetek jelentkeztek. (Mint például a Dexter /nem a rajzfilm, a gyengébbek kedvéért/ sorozat újranézésének erős késztetése.) Kíváncsi voltam, mit tud tenni a XXI. század egy ősi horrormítosszal, mennyiben képes azt megújítani, vagy éppen feltámasztani elfeledett hamvaiból. Itt most beiktatok egy kisebb történetet, mely újfent a mozis élmények kategóriát gyarapítja. Miután kijöttem a filmről, erős késztetést éreztem, hogy meglátogassam a női mosdót, minden titkok rejtelmes otthonát. Már majdnem végeztem is, mikor két lány hangját hallottam meg a következő párbeszédet folytatva:-Az hogy lehet, hogy te már láttad ezt? - Nem tudom, de már láttam. Ugyan ez volt a története. - Lehet, hogy ez egy feldolgozás?
Na igen! Nem mindenki megy céltudatosan moziba! Azért kissé kiábrándító tud néha lenni a fiatalság tudatlansága  a nagy klasszikusokkal szemben. Jó, nem mindenki olyan filmbuzi, mint egyesek! Beszéljünk már kicsit magáról a filmről is! Ez az újrahasznosított horror eposz, meg kell mondjam nagy csalódás volt. Öcsémnek azt mondtam, ez egy kiváló randi film, mert jót lehet közben beszélgetni :D Azért mégis vannak erényei, minden hibájának ellenére.

És igen! Egy újabb, majd mi megmutatjuk, hogy a hipp-hopp, az utcai tánc mennyivel menőbb és királyabb, mint a hagyományos, tütü-fodros, klasszikus balett.  Lesz egy lányunk és egy fiúnk, akik bár különböznek, mégis hatalmas szerelmi villámcsapás éri őket, majd egy tánc nyújtotta katarzis során egymás karjaiba omlanak, összeborulva egy kellően érzelemdús csókjelet során. Gondolnánk mi, az előzetesből, és igen, így ülünk be a moziba! Aztán feltesszük a "varázskukkerünk" és látunk valami olyat, amire nem számítottunk. Legalább is nem így, nem ebben a formában! Kezdjük ott, hogy a streetdance-et nem épp (én legalábbis biztos nem) Londonnal azonosítanám, pláne nem egy csengő hangú, ártatlan tekintetű, szőke lánnyal. De mégis, legyőzve minden előítéletemet, ott ülök a mozivászon előtt, és várom, hogy belém csapjon a lüktetés első hulláma, a hipp-hopp dübörgő szabadsága. És csak ülök, és várok. Látom a főszereplőket szépen sorban, megtudom, hogy ki kibe szerelmes, ki kivel áll harcban, majd kényelmesen hátradőlök, hiszen elég volt az első 10 perc, és tudom mi a film vége. Igen, tudom! De aztán eszembe jut, hogy ezt már azelőtt is tudtam, mielőtt megvettem volna a jegyet. Így végül hagyom, hogy magával ragadjon a zene és a valódi, az igazi főszereplő: a tánc. Mert ez a mozi a táncról szól! Nem a Step-up féle, hű de kitörni vágyó szerencsétlen, magányos és hányattatott sorsú fiú/lány vagyok, aki aztán úgy, de úgy, kifejezi magát a tánctehetsége által, hogy mindenki csak tátott szájjal nézi majd kivirágzását egy szerelmi történet klisés keretei között. Nem! Ez a film a közhelyeket (szerelem, barátság stb.) mellékepizódokká zsugorítja, és pontosan azt emeli ki, amiért beülünk a moziba. A táncot! Se többet, se kevesebbet nem ad, de azt minden mennyiségben.

A 2009-ben elindított tv-sorozat azokhoz a szitkomokhoz hasonlítható, amiket az ember azért néz, hogy csak úgy nevessen. Nem azt mondom, hogy ez felér egy Jóbarátokkal vagy éppen egy How I met Your Mother-el, de azért méltán megérdemli a  legkevésbé sem szégyenletes bronzérmes helyet a dobogón, ha vígjátéksorozatokról beszélünk. A Community egy olyan főiskolai közösségről, kis baráti társaságról szól, ahol van egy kirúgott ügyvéd, Jeff Winger (Joel McHale), akinek legtöbb energiáját a csajozás veszi el. Az első számú kiszemeltje pedig Britta Perry (Gillian Jacobs), akinek meggyűlik a baja a spanyol nyelvvel, így aztán Jeff barátunk azt hazudja neki, hogy ő természetesen profi sapnyolból és van egy kis tanulócsoportja. Kezdetben tehát két fő alkotja a bandát, de hamar csatlakozik, az egyébként Asperger szindrómás Abed Nadir (Danny Pudi), aki állandó filmidézetekkel dobja fel társai beszélgetését. Az ő legjobb barátja pedig, a néha kicsit egyszerű Troy Barnes (Donald Glover), aki volt gimis futballsztárként próbál helyt állni a furcsa főiskolán. Nagy rajongója Annie Edison (Alison Brie), aki tipikus, naív jókislány. Felette anyáskodik az elvált Shirley Bennett (Yvette Nicole Brown), akinek megszállott hobbija a pletykálkodás. És, aki nem maradhat ki a sorból az Pierce Hawthorne (Chevy Chase), aki öregségét azzal kívánja kompenzálni, hogy a legmodernebb kütyükkel, és legmenőbb beszólásokkal próbál menőzni. Az őket terrorizáló spanyol tanár Señor Chang (Ken Jeong) pedig mindent elkövet, hogy ne kelljen a kis csoportnak feloszlania. Egy olyan főiskoláról kapunk képet a Community által, ahol a kabalafigura egy  (Human Beeing) fehér bőrű homo sapiens, és ahol minden korosztály képviseltetheti magát.

Itt egy újabb animációs kis mese a Jégkorszak alkotóitól, és be kell vallanom, hogy az Így neveld a sárkányodat után, magam is kedvet kaptam az animációs filmekhez. Sőt, vettem a bátorságot és, mint szakzáródolgozati témát kiválasztottam. Nyilvánvalóan nem ennyire egyszerű megfogalmazásban, de azért be kell látnunk, hogy az animációé a jövő! Így, nem árt ha az ember kicsit utánanéz, beleszagol a dologba. Én az animációs iskola három különböző osztályát szemeltem ki, amibe természetesen beletartozik az amerikai stúdió is (esetemben a Pixar). Itt, most megint nem egy Pixar produkcióról beszélünk, de én már nem félek! Ahogy az Esőembertől megtanultam ("A gatya, az gatya!"), a mese az mese! :D Igen ám, és itt jön a filmművészet a képbe! Tehát a mesék filmvászonra történő adaptációi, nem mások, mint a rendező vizionmálásai. Amikor olvasunk egy történetet, azt magunk elé képzeljük. Hiába van leírva, mindenkinek más kép él a fejében. Ezt a képet kapjuk meg kerek perec egy-egy film nézése közben! Az animáció lényege pedig pontosan az élettelen felélesztése, azoknak a dolgoknak a megszólaltatása, amik normális esetben nemhogy beszélni, de mozogni sem tudnak.
Nem beszélek már többet az animációról, mert azt hiszem elmenne vele az egész nap, inkább gyorsan beteszem a Rio angol nyelvű előzetesét, ami egy, ketrecből szabadult, repülni félő, kék papagájról szól. Szerintem az ötlet megint zseniális!

Hamarosan megérkezik hazánkba is Christopher Nolan legújabb filmje, az Inception (Eredet). A Batman filmek között kis szünetet tartó rendező olyan szereplőkkel dolgozott együtt, mint Leonardo Di Caprio, Ken Watanabe, Joseph Gordon-Levitt, Marion Cotillard, Ellen Page, Cillian Murphy, Michael Caine stb., így aztán minden reményünk megvan, hogy ismét valami remek alkotást tesz le az asztalra. Legalábbis a szereplőgárda adott. A történet már sokkal kevésbé egyértelműbb, mint az, hogy mire fel volt a hatalmas szuperprodukció körülötti titkolózás.
A film Dom Cobb-ról (Leonardo Di Caprio) szól, aki értékes információkat lop a tudatalatti legmélyéről. A gyakorlott tolvaj eme különleges képessége révén kitaszítottá, egy hontalan polgárrá válik a furcsa, álomszerű világban. Az ígéretesnek ható sci-fi-thriller mélyén valójában egy olyan üzleti világ jelenik meg, ahol maga a tudat, az emberi álmok válnak árucikké. Ez a legértékesebb tulajdonunk, mivel ezáltal tudunk információkat elrejteni magunk, illetve a világ elől. A látványban sem szegénykedő film júliusban kerül a hazai mozik palettájára.